KÉZDISZENTKERESZT MÚLTJA

Forrás: POLYÁN, AVAGY KÉZDISZENTKERESZT - A KEZDETEKTŐL NAPJAINKIG
Szerzők:

Lénárt Piroska - Pál Adél

tanítónők

„Szülőfalum harangszavában benne van édesanyám arca, szülőföldem szép határa. Az én hovatartozásom parancsszava.” (Trefán Leonárd)

I. A FALU BEMUTATÁSA

Felső-háromszéki, csodálatos fekvésű, borvizes falu - a legtömöreb- ben így lehetne bemutatni Polyánt, azaz Kézdiszentkeresztet. A Há- romszéki medencének a Bodok és az Ojtoz hegységek vonulatai által közrezárt északi részén, a Perkő hegység keleti oldalán elhelyezkedő falu Háromszék egyik legrégebbi települése. (Az első adatok róla 1332-ből származnak.)

600 méter tengerszint feletti magasságban, Kézdivásárhelytől 10 kilométerre, a 114-es, Sepsiszentgyörgy-Esztelnek-Lemhény megyei útvonal és a Brassó-Bereck vasútvonal mentén található. A közepes nagyságú települések közé tartozik mind területe (78 ha), mind lakossága (2010-ben 1396 lakos) alapján. A falu a közvetlenül felette levő erdőrészekkel együtt egy óriási lelátó látványát kelti, melyben az arénát az alsó falurész és a mezőrészek alkot- ják. Fekvését Orbán Balázs is regényesnek nevezte. A „hegy oldalán egy- más mellé és egymás fölé épített házai”-ról tetszéssel, elragadtatással ír. Polyán községközpont, a tőle 2 kilométerre levő Bélafalva és a 12 kilométerre eső Katrosa tartozik hozzá. 2005-től ugyanis kiszakadt a község testéből Esztelnek, Kurtapatak és Gyertyános (a Csángótelep), és külön községgé vált.

A falut egy kis patak, a Borvíz pataka szeli át, amely a borvízforrás és a Kőkút vizét viszi tovább. Utcái ide-oda ágaznak. A Főutat kivéve a legnagyobbak közülük a Felszeg, a Bandi, a Borvíz, a Vasút, a Csavarok és a Bokor utcák. Altalajában agyagpalák és homokkövek váltakoznak. Nyújtódról ilyennek látta Polyánt Orbán Balázs: „Ott van odébb a Perkő oldalára akasztott Polyán, temploma körül csoportosuló fehér házikói úgy úszkálnak a reggel ködében, mint vidor hattyúpipék any- juk körül.”

II. A FALU KÉT NEVE

„Polyán vót a régi becsületes neve neki…” „Ha a Szentföldhöz tartozik, miért ne maradhatna Kézdiszentkereszt?” (Adatközlők) Polyán és Kézdiszentkereszt - e két néven ismert a falu. Az idők folyamán váltogatta egymást a két elnevezés, 1920-tól főleg a „román” és a „magyar” világtól függően. Születésekor Polyánnak keresztelték. Ezen a néven szerepel egy 1332- es pápai tizedjegyzékben, az első olyan fennmaradt dokumentumban, amely létezéséről említést tesz. A Polyán szó szláv eredetű, erdei tisztást jelent. 1905-ig csak így hívták. Az 1800-as években Kézdipolyánként emlegetik az írások.

1905-ben vette fel először a Kézdiszentkereszt nevet, amelyet a szent­ kereszt megtalálásának tiszteletére szentelt templomáról nyert. 1920 és 1940 között visszakapja eredeti nevét, 1940-től 1945-ig pedig a Kéz- diszentkeresztet. 1945 után ismét Polyán lesz, 1990 márciusától pedig párhuzamosan használják mind a két elnevezést. Megszokottabb, gyak­ rabban használt elneve­ zése a Polyán. A falu Szentlélek felő- li bejáratánál levő, kőből faragott helynévtáblán „Polyán község” olvas- ható a román „Comuna Poian” alatt. Ugyanott egy egyszerű falutáblán a Kézdiszentkereszt név áll.

III. A LEGRÉGIBB IDŐKTŐL 1848-IG

„...hogy a hagyomány a századok homályába vesző eseményeknek mily hű őre, arról itt is meggyőződhettem.” (Orbán Balázs)

A szájhagyomány úgy tartja, hogy a falu eredetileg nem a jelenlegi helyén feküdt. Amolyan vándorló településnek tartották, amely - akárcsak a népmesékben - harmadszorra lelt rá az igazira, jelen esetben az otthonára. Bölcsőhelye Kiskászon felett, a Kászon patakának bal partján elterülő Szent János nevű dűlőben volt. Ellenséges - valószínűleg tatár - támadások az ősi hely elhagyására kényszerítik a lakóit, akik átbolyongnak a Perkő részéhez tartozó Bolygó nevű helyre. Itt sem találják meg a végleges megtelepedéshez szükséges viszonyokat. Ezért, és főleg az időközben felfedezett borvízforrás miatt, átköltöznek a Bolygóból a falu mai helyére, és végérvényesen megtele- pednek itt.

A monda arról beszél, hogy a Bolygóban lakó, vadászni szerető Bö- löni testvérek bukkantak a forrásra, miközben egy szarvast üldöztek. Ők vittek az otthoniaknak a vízből, és ők mutatták meg azt a helyet, ahol ez a felszínre tör. Eleinte rendszeresen átjártak a lakók a savanyú ízű vízért, aminek csodatevő hatást tulajdonítottak, majd lassan-lassan áttelepedtek annak környékére. A legrégebbi lakások ma is a borvíz környékén találhatóak.

Nemcsak a borvízforrás, hanem az ahhoz elég közel eső, földműve- lésre alkalmas sík terület és a szép táj is ittmaradásra csábíthatta őket. Néhányan annak a hívei, hogy a falu itt született, a jelenlegi helyén. Olyan forrásokra hivatkoznak, amelyek szerint a Szent Jánost össze- férhetetlen, rossz természetű emberek lakták, akiket - többszöri ha- társértés és lopás miatt - nem a tatárok, hanem a kászoniak űztek el a Kászon völgyéből. Az elüldözött lakosok Polyánban, Szárazpatakon és Kiskászonban szóródtak szét, és a már mai helyén levő Polyánt csak gyarapították a Szent Jánosból idekerültek. A költözködés és a letelepedés korszakáról semmi hivatalos adat nincs, így valószínű, hogy soha nem fogunk biztos választ kapni a falu születési helyét illetően. Sőt arra sem, hogy valamelyik ideiglenes vagy végleges otthonára utal-e, és hogy egyáltalán miért szláv eredetű a neve.

Az 1960-as évek derekán a falu határához tartozó Telek patakánál végzett ásatások VI. és IX. századi szláv településre bukkantak. Hogy az előkerült kunyhóknak, kőtűzhelyeknek, agyagedényeknek, egyálta- lán a feltárt településnek van-e valamilyen köze Polyán faluhoz, nem lehet tudni, arra viszont bizonyítékul szolgálnak, hogy a falu területe nagyon régi időkben is lakott volt. Ennek nemcsak az említett helyen, hanem a Kőhát és a Borvíz oldalon talált, ugyancsak ásatások során előkerült tárgyak is tanúi. Nagyapák, nagyanyák meséire alapozva legtöbben a Szent János- Bolygó-Polyán hármast vallják történelmi útvonalnak. Biztosra állít- ható viszont az, hogy Polyán a borvízforrásnak köszönheti létrejöttét. „1584-ben Polyán mint a várhegyi várhoz tartozó álladalmi birtok említtetik, melynek eredetileg szabad székely lakói fellázadásért job- bágyságra vettettek. (Hihetőleg a segesvári országgyűlésen, de újból felszabadulnak, mert 1848 előtt nagyon kevés jobbágy volt ottan.)” - írja Orbán Balázs. Hozzáértők azonban kétségbe vonják ezt, arra hivatkozva, hogy a falu társadalmi megosztottságát tükröző későbbi adatok csak lassú eljobbágyosodási folyamatot mutatnak, akárcsak Kézdiszék más falui- ban. 1764-ig, a határőrség szervezéséig, pár száz év kiesett a falu történeté- ből. Kerezsi András monográfiájában annyit jegyez meg, hogy Polyánt is sanyargatta Báthory István fejedelem, és hogy az ellene szervezett 1492-es lázadásban a falu lakói is részt vettek. Ugyanitt van néhány adat a kapuk számát, a családneveket és társadalmi a hovatartozást illetően.

Mária Terézia parancsára határőrség alakul Erdély keleti részén. Fel- adatai: a határok megvédése az ellenséges betörések ellen, a pestis ke- letről való behurcolásának és a határszéli csempészetnek a megakadá- lyozása. A székely határőrség 1764-ben alakul. Ekkor jelölik ki Polyánt a második székely gyalogezred utolsó (XII.) központjául. Ez a katonaság jelenlétét, a kétféle hatóságot, valamint tiszti és parancsnoksági középületek építését is jelentette. Akkoriban erre a célra épült a mai községháza és a hozzá tartozó mai gyűlésterem. A katonai hatóság a civil ható- ság fölött állt, 1802-ben 67 kato- na és 75 civil családot vettek nyil- vántartásba, ami alapján a tűzifa mennyiséget szétosztották. A közösség pénzét katonai cé- lokra is fordították. 1772-ben a falubíró, Nagy András arról a pénzről készít elismervényt, amit a falu pénztárából egy „execírozó csűr” felépítésére használtak. A polyániak az 1700-as évek végén és közepén sokat panaszkodtak a szentlélekiek és a bélafalviak közül azokra, akik jogtalanul próbáltak kezet tenni a főleg erdős Az első írásos említés emlékműve. területeikre. Az alábbi panaszleve- Háttérben a községháza, amely let 1768-ban Gyulai Sámuelhez, osztrák helyőrségi építmény volt a határőrség főparancsnokához intézték: „Szentléleki lakós Uraimék a mi örökös atyáinkról reánk maradatt erdeinkből hatalmas záloglottak, mely zálognak nagyobb része mai napig is nálunk vagyon és juhainkat elfogták, elvitték azon helyről, amelyek oda is vesztek. Hallatlan dolgokat is cselekedtek, mikor mi polyániak elémentünk és azon helyekre magunk igazságunknak meg- mutatására feletetőbírákat kivittünk volna, ekkor is falustól Szentlélek- falva fegyveresen kijövén kemény acsarkodásokkal, káromkodásokkal azon kontravenciós helyre, hogy feletetőbírákat oda ne vinnénk. Mely erdőért öt esztendőtől fogva mennyit törvénykedtünk, költöttünk, fá- radtunk, hogy az emberbéli károkat is elváltoztathassuk, de mind e mai napig semmire nem mentünk. Úgy Bélafalva is egy darabocska közönséges helyünket hatalmasan el akarja venni.” Gyulai válaszában arra utasítja az ezredparancsnokot, hogy intézkedjen annak érdekében, hogy a polyániak visszakapják a szóban forgó erdős helyeket, és a határ- foglalók közül a katonai személyek katonai büntetést kapjanak. A bélafalviakkal való határviszály azonban tovább folytatódik, sőt „a feszültséget fokozza a Bélafalván lakó Benke hadnagy részrehajló ma- gatartása, aki a vitás erdős bércen legeltető bélafalvi parasztokat puska- golyóval szerelte fel és a tiltakozni merészelő polyáni bírót pedig meg- verette és vasra verette”.

Az ügyet mind a katonai, mind a civil hatóság kivizsgálta. Nem folyt zökkenőmentesen az élet a katonák és civilek egymás mellett töltött mindennapjaiban. Az előbbiek büszkék voltak a szabad emberi státust megkövetelő, székely nemes katonai rendjükre, le is nézték az utóbbiakat, akik közül többen voltak jobbágysorsban, ezért nem kerülhettek, bármennyire is szerették volna, a katonák sorai- ba. A polyáni Csavarok 1842-ben kérték a határőrségbe való felvételü- ket, arra hivatkozva, hogy elődjeik birtokos, szabad személyek voltak. A jóváhagyást meg is kapták a kolozsvári központi szervtől, a guberni- umtól, nem úgy, mint Albert Antal, aki szintén adófizető szabad volt, de akinek a kérését elutasították. A választ azzal indokolták, hogy az adófizetők katonákká való előléptetése megrövidíti a „kontribucionális fundust”. Nem voltak ritkák a civil emberek és egyes katonai vezetők közötti súrlódások sem. A tisztek sokszor túllépték hatáskörüket. Ragosky ka- pitányt 1787-ben azzal vádolták, hogy a parasztokat megbüntette és Zonda Simon nemest megverettette, amiért az nem tért ki megrakott szekerével a tiszt útjából. A vádak közt a parasztlegények hajfonatának 14 Lénárt Piroska - Pál Adél levágattatása, nemes emberek gabonáinak prédáltatása is szerepelt. De fordított panasz is előfordult: a katonatisztek is sérelmezték a civil elöljáró sértő viselkedését.

A szabadságharcot megelőző évek nagy eseménye volt a Mikes gróf- tól való földvásárlás. A zabolai grófnak Polyánban is voltak földbirto- kai, amelyeket az itteni jobbágyok munkáltak meg. Ezeket a földeket „bocsátotta áruba” a gróf, aki erre az alkalomra kék dolmányba, piros nadrágba öltözve érkezett a fekete lován. Itt volt tehát a jobbágyok számára a földvásárlás lehetősége, csak éppen pénz kellett hozzá, az pedig nemigen volt nekik. Nagyobb darabot senki sem tudott venni, ezért feldarabolták a földet és részletfizetésre adták el. A darabolt földek nagysága szerint 6-1000 forintot fizettek a parasztok. Azóta nevezik Forintosnak e mezőrészeket, egykori áruk szerint pedig Húszforintosnak, Harmincasnak, Százforintosnak, Nyolcad­ félszázforintosnak. A gróf egyik földdarabja terméketlen, vizes volt, ezért azt senki sem vásárolta meg. A parlagon hagyott területet Mi- kes parlagjának nevezik. A kol-lektív gazdasági épületei arra épültek. Számos telket vásároltak a falu lakói a gróftól a borvíz környékén és az akkori faluvé- gén is. A mai iskola területét a gróf hűséges jobbágyának, Döngő Világháborús emlékmű Ádámnak ajándékozta.


IV. NAGY TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK VIHARÁBAN

„Embernek kellett lenni, katonának, nem anyámasszony katonájának. Szunyák embernek nem volt ott mit keresni…” (Adatközlő)

Az 1848-49-es szabadságharc Polyánt is érintő eseményei jobbára csak az emberek emlékezetéből adódtak át az utókornak. Ezek szerint is a falu lakói lelkesen kapcsolódtak bele az eseményekbe. Az emlékeket Kerezsi András jegyzi le. Mellettük két hivatalos írásra is utal: „…az iskola területén van egy 1849. április 7-én keltezett levél, ame- lyet Bem tábornok parancsára küldött a háromszéki katonai parancsnok- ság Butyka őrnagy aláírásával. Ezt a levelet a polyáni, bélafalvi és a kurta­ pataki Bizottmányokhoz intézi, és arra hívja fel a figyelmet, hogy össze kell írni 18 évtől 30 évig a férfiakat, és azokat ellátva 5 napi élelemmel, 600-at Csíkszeredába, míg 6000-et Kézdivásárhelyre kell vezényelni”. Az említett levél hollétéről ma senki sem tud. „Egy másik írás jegyzékbe foglalja 1859-ben a táborok számára össze- gyűjtött élelmiszerek, és a széna mennyiségét. Megtudjuk, hogy mintegy 331 köböl (egy köböl=4 véka) őszgabonát, 330 tavaszgabonát és jelentős mennyiségű szénát gyűjtöttek össze. Ezt gondosan raktározták, pontos nyilvántartást vezettek a bejött és a kiadott mennyiségekről.” Az is bizonyos, hogy a falu harangot és rezet juttatott el Kézdivásárhelyre, Gábor Áron ágyúöntő műhelyébe. Az emberek megkönnyezték az adományt. Többen harcoltak a bélafalvi Tuzson János őrnagy sere­gében. Az ő édesapja, Tuzson József polyáni születésű volt. „Több idősebb ember elmondta, hogy a cári seregek beözönlése alkalmával Tuzson őrnagy Kászon felé vonult vissza. Személyét 6 ember védte. Két legénye, a polyáni Balogh testvérek, Jakab és And- rás (ragadványnevük Csunyi) igen szerették az őrnagyot. Magas, szálas 16 Lénárt Piroska - Pál Adél és erős akaratú két testvér volt. Hatodmagukkal kísérték Tuzson majort. Az orosz járőrök megközelítették a Bolygóban, amikor vonultak vissza. A két Balogh testvér szembeszállt a 6 orosz katonával, vesszővel verekedtek és semmisítették meg a járőröket a Bolygónál, azon a selymékes helyen, amelyet ma is vesszőkerítéssel vesznek körül.”

A szájhagyomány azt tartja, hogy Kossuth Lajos is járt a faluban a forradalom idején. Az őt fogadó lelkes tömeg közül az öreg Szőcs Ferenc hazavezér méltóságának nevezte Kossuthot, aki kezet fogott az öreggel, és megveregette annak vállát. A tömeg kalaplengetések közepette éljenezte. A szájhagyomány Petőfire is büszke, mert ő is meglátogatta a falut és annak borvizét 1849 nyarán. „…a kösség lakói a szabadság ügy oldalán állottak. Nem akadt a cári katonáknak egyetlen tisztje, hogy elvezessék őket azon az úton, amelyiken a szabadságharcosok visszavonultak. Nem volt mit tenni. Király István bíró uram egy Zonda nevezetű egyént bízott meg ezzel a feladattal. Értették egymást a bíróval, nagy kerülővel vezette a katonákat, hogy az üldözött csapat addig időt nyerjen. Zonda pedig 2 napi késés után jelentette, hogy feladatát jól teljesítette.” Más, konkrét esemény hiányában (meg helyette is) álljon itt azoknak a névsora, akik életüket áldozták a szabadság oltárán: Bálint János, Bíró József, Boldizsár István, Kovács Gergely, László Ferenc, Máté Ignác, Opra Lukács, Sándor Ferenc, Tuzson András, Tuzson Pál, Vasas Ger- gely, Zonda József, Vizi Lajos, Zonda Dávid, Györkovács Pál, Király György, Zonda Lajos. Az első világháború Az egész világot érintő első őrület úgy kerülte ki ezt a falut, hogy itt harcok nem voltak, csak a lelkekben. Ott pedig a kétségbeesés és a remény vívott ádáz küzdelmet egymással. Az évszázad eleji nagy természeti csapások (árvíz és földrengés) mintha előőrsei lettek volna az elkövetkezendő évek borzalmainak. Ezek az akkori Kézdiszentkereszt számára az első mozgósításokkal, behívásokkal és az első búcsúzásokkal kezdődtek.

„Soha meghatóbb és keservesebb búcsúzást nem éltem végig, a haladás mai korszakában a háború irtózatos, s a székely nép kipróbált ügyessége és bátorsága mellett is ki mondhatná meg, hányan fognak övéiktől elszakadva a harc mezején jeltelen sírban pihenni, hány özvegy, árva fog e szerencsétlen évre vérző szívvel és könnyes szemmel gondolni?” - írja mindezekről a Domus Historiae-ban a hitközösség akkori plébánosa, Bagoly Mihály. A „hányan” kérdésre nemsokára jöttek az első válaszok. Előbb 9, nem sokkal utána (1915 májusáig) még 10 helybeli élet szűnt meg a csatatéren: Opra Vilmos, Rettegi József, Varga Pál, Borsó János, Domokos Imre, Porczel Imre, Vízi István (korházban halt meg), Boldizsár Béla, Pászka Béla, Tuzson Ferenc, László Mihály, Péterffy József, Tuzson Mihály, Zonda Ignác, Török Ta- más, Varga Ferenc, Zonda Kál- mán, Bokor Pál, Opra Elek élete. Az emberevő óriás szörnyeteg újabb apáktól, férjektől, testvé- rektől és gyermekektől fosztja meg a falut: Bíró Gáspár, Borsó Ferenc, Szabó Mihály, Rette- gi Béla, Tuzson András, Rettegi Vince, Borcsa István katonáktól. Időközben újabb és újabb be- hívásokkal gyarapodik a küzdők serege. Az itthon levő, többnyire nők- ből és öregekből álló lakosságot pedig 1916 nyarán a román vesze- delem fenyegeti. Augusztus 28-án hajnalban rémületes kiáltás hang- zik végig a község utcáin: „Me- nekülni kell, elözönlenek az olá- hok!”. E menekülésről szívfacsaró Polyáni katona (Gáspár Gergely 1918-ban). A kép hátán a következő szöveg áll: „Üdvözlet a harcokról. Boldog Húsvéti Ünnepeket kíván szerető bátyád Gergely” képet fest Bagoly plébános: „A községházhoz sietve, a jegyzővel egyet- értve megtettük a szükséges lépéseket, hogy a menekülő nép valamelyes pénzösszeghez jusson. Ki tudja, hogy szenvedésteljes vándorlásuk mikor ér véget? Híveimet a rettentően sújtó keserűségből tréfával igyekeztem kiemelni, bár a szívem facsargott ki. Hiába. Észrevették, hogy a nyugodtságot színlelő ajkak reszketnek. «Az esperes úr vígasztal minket, de látjuk, milyen erőltetésbe kerül. Ne is tagadja, jobban fáj a szíve, mint a mienk.» Az egyházi, ilyen körülmények között megkívántató intézkedéseket is megtéve és a legféltettebb tárgyakat elrejtve, e hitköz­ség hebehurgyán útra kész lakosságát du. 4-5 óra között könnyhul- latással útnak indítottuk. Merre? A menekülési irány Udvarhely fele szólt. Természetesen szándékunk még mindig határozott volt a községi jegyzővel, Király Sándorral együtt, hogy honn maradunk. De akinek valamelyes anyagi, vagy erkölcsi félteni valója volt, elhagyta nyugalmas otthonát. Este 9 óra felé olyan rémületessé vált a helyzet, mikor egyet- len emberi hang nem, csak borzalmas kutyavonítás volt hallható, hogy gyalogszerrel fél tízkor mi is kezünkbe vettük a vándorbotot. Soha nem felejtem el, mikor a nevezett jegyző sírva csókolta meg a templom ol- dalfalát és az ajtófélfát. Biztosra vette, hogy soha többé nem látja meg e sokat szenvedett és annyi megpróbáltatáson átesett édes otthont.” Az átvonuló román hadsereg igen kevés anyagi kárt okozott, az itt- hon maradottaknak sem esett bántódásuk. Annál több dézsmálás és lopás történt a menekülők árván hagyott házai táján. Állítólag az elkö- vetők a zavarosban halászni szerető és mindenkivel megalkudni tudó, és épp ezért el nem menekülő atyánkfiai voltak. Természetesen nem sorolhatók ide azok, akiket öregségük vagy betegségük akadályozott meg otthonuk elhagyásában. Emlékek maradtak fenn arról is, hogy a román katonák a Csutak utcán (akkor jóval szélesebb volt, mint ma) indultak ki, hogy további küldetésüket teljesítsék, ám rá kellett jönniük, hogy ez az utca a faluba visz vissza, nem arra, amerre a náluk levő térkép mutatta.

Egy heti idegenben való tartózkodás után a lakosság visszatérhetett otthonába. A megdézsmált javak számos konfliktust okoztak, nem egy tulajdonos ismerte fel saját javait falustársa birtokán. És közben: „dühöng tovább az emberi gyilkosságban kéjelgő háború. Az atyátlan árvák, a gyászruhaviselésre kényszerített özvegyek, a támasz nélkül maradott édesanyák egyre szaporodnak. A halál démona őrülettel járja körtáncát” (Bagoly Mihály). A háború ideje alatt Kézdiszentkereszten több katonai haderő is megfordult. Leghosszabb ideig a 72-es tüzérek tartózkodtak itt. Tisztességes viselkedésükért a nép kedvelte őket. A szörnyű háború szörnyű végén a hazatérő katonák közül legtöbben már útközben megkezdik a lopást és a fosztogatást, itthon pedig foly- tatják. Főleg az állomások raktárait fosztogatják nagy előszeretettel. „A felkavart lelkiállapotot Kézdiszentkereszten hamar sikerült lecsillapítani úgyannyira, hogy a legpéldásabb rend uralkodott. Jellemzőnek találom az egyik hazatért katonának, Rettegi Árpád őrmesternek ezidőben történt kijelentését: «Ha egyedül maradnék is, megmutatom, hogy Kézdiszentkereszten nem fog minden utcasarkon egy meggyilkolt ember keresztje állni.» S ez hatott az éjszakai őrizettől huzalkodó többi hazatért katonákra is.” (Bagoly Mihály). A második világháború Még magához sem tért a világ az elképesztő borzalomból, még éppen csak elkezdtek begyógyulni sebei, s máris felgördült a második véres felvonás függönye. Vihara nem, de szele érintette az ismét Kézdiszentkeresztre visszakeresztelt falut: most sem folytak harcok a területén, de orosz és német katonák állomásoztak és masíroztak végig rajta, és fiait most is el kellett küldenie „a harc mezejére”. 1940-ben még nagyon örvendett a magyar világnak, úgyszintén az itt átvonuló magyar katonáknak, akiket az iskola belső udvarán fogad- tak. Tódor Józsefné és Domokos Béláné, a bíróné kürtőskalácsot sü- töttek, azzal kínálták őket, a lányok virágot osztogattak a katonáknak, akik meg is forgatták őket, és akik táncra perdültek még a kürtős- sütőkkel is. 20 Lénárt Piroska - Pál Adél A 98 éves Zonda Márika néni az alábbi versre emlékszik abból az időből: „Hajnal hasad, közeleg a reggel, Indul Horthy a magyar sereggel.

A zászlója piros-fehér-zöld, A hazája drága magyar föld. Ezt védi a Horthy katonája.” Hogy néhány hónappal később hány ifjúnak kellett elmennie az em- lített föld megvédésére, nem tudjuk pontosan, azt viszont igen, hogy az 1920-ban született huszonhárom fiúgyermeknek mind ezért kellett bevonulnia „szanaszét az országba”. „Volt, aki jókedvvel, volt, aki sírva vonult bé. Aki nem járt messze a falutól, annak rosszul jött az elmenés.” (Adatközlő). A falu katonáinak nagy része a halogató harcosoknak nevezett utó- védek közé tartozott. Ezek az utóvédek biztosították a főcsapat előre- haladását. A bevonuló kézdiszentkeresztiek egy része a Gombásbércen kóstolt bele a háborúba. Itt kisebb ütközet volt, ami után néhányan haza­ szöktek és itthon bujdostak. A harcban résztvevők Idecspatakot emlegették a legtöbbet, mert az ottani ütközetben találkoztak a más-más osztagokhoz beosztott falubeli katonák. Ebben az ütközetben sebesült meg Szalló József, akit falustársa, Szöllősi Géza kötözött be. „Annyi vért emberből nem láttam kifolyni” - állítja. Szalló Józsefnek nemcsak halálhíre, hanem a halálát bizonyító okmánya is hazaérkezett. Mindenki csodálkozott a faluban, amikor a hús-vér ember hazatért. Az itthon levők a német és orosz átvonulásoknak voltak a tanúi. A németekről pozitívabb képek idéződnek fel. Tisztelettudóbbaknak, intelligensebbeknek, jobb szívűeknek találtattak. Az egyik adatközlő ezt azzal is alátámasztja, hogy ő gyerekként egy orosz katonától nyaklevest, míg egy némettől csokoládét kapott. A visszavonuló németek és az őket kergető oroszok csak rövidebb ideig állomásoztak itt. Néhány háznál tanyát vertek és konyháztak.

Az egyik adatközlő meséli, hogy házuknál két napot tartózkod- tak az orosz tisztek, közöttük női személyek is voltak, akik főztek nekik, és mutatja azt az asztalt is, amelyiknél azok ettek. Nekik, a gyermekeknek marmaládét adtak. Ennél az asztalnál ettek az orosz katonák Gyermekként tojásrántottát ké- szített a német katonáknak, de előbb neki kellett megkóstolnia az ételt, addig ezek nem ettek belőle - meséli egy másik visszaemlékező. „Harcok nem folytak itt, de az oroszok a fehérnépeket lőtték” - tapint rá a lakók félelmének lényegére az adatközlő. Az orosz katonák erőszakoskodtak a lányokkal és az asszonyokkal. Lányaikat az anyák menekítették és elbújtatták előlük. Olyan is volt, aki öregasszonynak öltöztette és maszkírozta ki a lányát. Sok nő rejtőzött a felszegi Gyer- gyai ház pincéjében. A katonák elől élelmet, állatot is menekítettek. Az egyik gazda a disznóját bekormozta, így mentette meg azt az orosz disznótortól, mert az oroszok nem szerették a fekete bőrű állatot. Említik annak a nevét is, aki a lányát próbálta megvédeni ezzel a módszerrel. Nem mindig vették el az élelmet erősza- kosan, több esetben szépen kérték, a kapu tetejére mászva a „klebát” (kenyeret) az orosz katonák. E lakás pincéje volt a nők menedékhelye 22 Lénárt Piroska - Pál Adél Sebesülteket is ápoltak a községháza udvarán levő, az akkori „bikais- tállóban”. A környező falvakból fegyverropogások hallatszottak. Ször- nyű látvány volt a tőszomszéd Szentlélek „égése”, amikor a falut bom- bázták. Kézdiszentkereszten csak Fekete Ferenc háza tetejének sarkát vitte le egy akna. 1944. szeptember 4-e után a Cigánykertben (gyümölcsöskert a falu felett) két német katonát lőttek le és temettek el ott. Úgy tartják, hogy falubeliek árulták el, egy cigányember pedig a csizmájukért temette el őket. Másik két német katona is nyugszik a falu temetőjében.

Az elvonuló seregek után felrobbantatlan gránátok maradtak. Bandi Ferenc egy ilyen aknára lelt a temetőben, el akarta dobni, ám az felrobbant és a halálát okozta. Boldizsár Ferenc és Nagy István fejszével ütöttek és próbáltak szétvágni egy, a Rózsa-piac körül talált gránátot. Szétszaggatott testük a házak tetejére repült. Vízi Gyafika is áldozata lett egy gránátnak, amellyel a Háromkútnál játszott. A háború befejezése után várták a csatatérről és a fogságból hazatérőket. Zonda Gergely 1947 pünkösdjekor tért haza. Az eseményt felesége meséli el. „Akkor reggel két gólya szállt a csűrje tetejére. A szomszéd­ asszony figyelmeztette, hogy ne kergesd el, vendéget jelent. Elmentek a templomba. Mise közben valaki, aki találkozott a hazatérő fogollyal, bekiáltotta a templomba: Zonda Gergely hazajött! Felesége és még páran azonnal otthagyták a misét, a mise végeztével pedig mindenki hozzuk ment. A hazatért fogoly annyira sovány volt, hogy saját anyósa is alig ismert rá.” Az utolsó foglyok - Máté Gyárfás és Szőlősi Albert - 1951-ben jöt- tek haza. Akik pedig soha nem térhettek vissza: Boldizsár János, Bandi János, Bartos Antal, Bíró Péter, Boldizsár István, Boldizsár Mihály, Bagoly Géza, Bokor János, Bokor Mihály, Baka Mihály, Csengeri Ist- ván, Domokos Imre, Fekete Sándor, Fülöp Sándor, Gáspár Béla B., Gás- pár József F., Jakab Pál, Kovács János F., Kovács Imre, Pászka Gergely, Paizs Béla, Szakács János, Rettegi Lázár, Sándor András, Sebestyén József, Szalló Gyárfás Gy., Máté András P., Móréh Gergely, Opra József, Tuzson Menyhért, Tuzson Albert F., Zonda Albert, Zonda Vilmos, Zonda Ignác.

V. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚTÓL NAPJAINKIG

„Elvették a fődünköt, a szerszámokot, s a kedvünköt es…” „Fiúk, bé kell állni a pártba!” (Adatközlők) Az egyik adatközlőt idézve a „társas megalakulásáig csendesen folyt az élet”. Ebbe a csendességbe próbálták belopni magukat a kommunis- ta eszmék. Rá is találtak néhány olyan személyre, akik hívei és terjesztői lettek. Ők voltak a falu „szívbéli” kommunistái, „a többi csak párttag volt” (Adatközlő), akik „színből” álltak be a pártba, az egyetlenbe, ami akkor létezett (előbb Román Munkáspárt, majd Román Kommunista Párt), mert érdekeik úgy kívánták, vagy mert erre kényszerítve voltak. Szintén adatközlői vélemény szerint a pártot Polyánban a szegénység alakította, mert akik beálltak a soraiba, földhöz jutottak. Ebben a faluban sok volt a szegény földnélküli. 1945 után az államtól 82-en kaptak földet. Ezeket a határban szanaszét levő, cövekkel jelölt területeket nevezték cövekes földeknek. A kulákság hozott ugyan némi mozgalmasságot a falu életébe, de közel sem olyat, mint a társas-gazdaság vagy az MTSZ (Mezőgazda- sági Termelőszövetkezet). A nagyobbacska földterülettel (mert Polyán esetében nem lehet nagy földterületekkel rendelkezőkről beszélni), a gépekkel rendelkezők, vagy jól menő mesterséget űzők, akik idegen munkaerőt is foglalkoztattak, kulákoknak neveztettek ki. Polyánban 32 kulákot tartottak számon. „Csúf menet volt nekik” (Adatközlő). A falustársaik részéről megvetésben, kiközösítésben, a felsőbb szervektől pedig megszorításokban, büntetésekben volt részük. „Ne menj bé, mert harap!”, „Ne menj bé, mert kizsákmányol!” stb. felszólításokkal figyelmeztették egymást az emberek. A társassal a kulákság felszámolódik.

A kulákok is tagjai lesznek a társas-gazdaságnak, aminek a megalakulása (1956) kötelező volt, 24 Lénárt Piroska - Pál Adél pártutasításra történt. Polyánban két társas jön létre, a Május 1 és a Május 9 nevűek. Elsőnek a Május 1 alakul, főképp párttagok és szerényebb módúak beállásával. A Május 9-be később állnak be jobb módúak, akik ebből kifolyóan több jutalékot kapnak. Ez képezte a két társas között kialakult vita alapját. A beállítás azt jelentette, hogy a tagok egyféle közös gazdálkodás- ra bocsátották földjeiket. A területeket tagosították, ez lehetővé tet- te, hogy nagyobb parcellán termesszék ugyanazt a növénykultúrát. A társas tagjai közösen művelték meg a földeket, és közösen osztoztak a termésből, a beállott földterület nagysága szerint. Az állattartást nem érintette a társas, mindenki a saját kaszálóját, legelőjét használta. A pártkényszer újabb lépcsőfoka a kollektivizálás, a saját földektől, állatoktól és szerszámoktól való megfosztás volt. Mindezeket be kellett „önkéntesen” szolgáltatni. Az embereket kényszerítették arra, hogy ők maguk kérjék azt, hogy beléphessenek az MTSZ-be. Agitátorok hadát zúdították ki a gazdálkodókra, az állami munkahelyeken dolgozókat, sőt még a városon tanuló diákokat is hazaküldték azért, hogy meggyőzőmun- kát végezzenek szüleik körében az ügy érdekében. Addig nem térhettek vissza munkahelyükre, iskolájukba, amíg küldetésüket nem teljesítették. Az egyéni és a társas-gazdálkodáshoz szokott falusi ember életét gyökeresen megváltoztató kollektivizálást 1962-ben kezdték el és két hónap alatt be is fejezték. 2-3 családot kivéve Polyánban is minden gazdálkodó beállt a tűzzel-vassal megalakított kollektívbe. Ott dolgozott a lakosság zöme, hiszen „nem volt miből élni, muszáj volt menni”.

Nem sokkal ezután a bélafalvi és a polyáni MTSZ egyesül, így közel 2000 hektár területen gazdálkodhattak. A kollektív iroda a mai könyvtár helyiségében, a községháza közelében működött, egészen addig, amíg a Mikes parlagjára fel nem épült az új iroda. Ugyanoda épültek az istállók, tárolók, műhelyek is. Az egyesített gazdaság állattenyésztésre és építkezésre két év alatt 976 392 lej hosszúlejáratú, kamatmentes kölcsönt kapott az államtól. Az addig is termesztett növénykultúrák és tenyésztett állatfajták mel- lett más, jövedelmezőnek gondolt vállalkozásba is kezdtek. A falu fölötti Borzik oldalába mintegy 2000 gyümölcscsemetét, a Kicsifenyő aljába pedig feketeribizli bokrokat ültettek, de a nem szakszerű gondozás és a területek szervezetlen őrzése közprédává tette azokat. Csirkenevelde is működött 2-3 évig a Cigánykertben, de ez sem hozta meg a várt jövedelmet. Jól jövedelmezett viszont a répamag ter- mesztése. A kollektivisták megszabott normát kellett teljesítsenek, ettől függő- en kapták az osztalékot és a valamicske pénzt. 2; 25 vagy 50 ár területet mértek nekik saját használatra. „Eleinte jobban mentek a dolgok, több volt az osztalék, de később megszorítottak mindent.” (Adatközlő). A kollektivizálást követő év, 1963 nagy eseménye a villanyvezetés. Szekerekkel hordták az MTSZ fogatosai a villanyoszlopoknak való fát a Katrosából. Tuzson Pálnál lehetett iratkozni, nála helyezték el a huzalokat. December végére 200 lakos úszott villanyfényben. 1968-ban megnőtt a község: hozzácsatolták Esztelneket, Kurtapata- kot és a Gyertyánost (a Csángótelepet). Addig csupán Bélafalva tarto- zott hozzá. A falu fejlődésének két fontos eseményére az 1970-es években kerül sor: az egyik a telefonközpont bővülése (1972-ben). Egész napos telefonszolgálat áll az emberek rendelkezésére. Nemcsak az intézményekben, hanem a lakásokban is megcsörrennek a telefonok. Eleinte 20, később már 130-ra emelkedik a számuk. A szolgáltatás is bővül, 24 órásra. A központon keresztül otthonaikból is kapcsolatba léphettek a világ bármely pontjával a falu lakosai. A Főút aszfaltozása volt a másik említésre méltó dolog (1974-ben). Az MTSZ-nél ács-csoport, kerekes- és kovácsműhelyek is működtek. Legjobban Szász „Józsi” vasalt, aki otthoni műhelyében dolgozott a kol- lektívnek. „Csángócskáéknak”, a vendégmunkásoknak gazdaasszonyok főztek. Előbb Szalló Jánosék lakásán a házigazdáné és Sebestyén Emma készítettek nekik, nem sokkal utána az MTSZ-nél folytatódott a főzés és etetés.

A leghosszabb ideig Fekete Gézáné (Margit néni) volt a szakácsnő. Ő, és Sebestyén Emma számos, a faluban tartott, esküvőnek és más mulatságnak voltak a fő konyhamesterei. 26 Lénárt Piroska - Pál Adél A közfürdőnek készült épületben pékség indult, ahol éjjel és nappal sütötték a kézzel dagasztott pityókás házi kenyeret. A kenyérsütést az MTSZ-nél időközben felépült két kemencében folytatták egy váltás- ban. Körülbelül hét évig működött a két helyen a pékség, „…egyszer- re 62 kenyeret vetett bé a 6 fehérnép: a nyers tészta 4,2 dkg volt.” A kenyeret egy erre a célra átalakított szekérrel szállította Voloncs Imre a község falvaiba, csütörtökönként pedig Kézdivásárhelyre. A vizes földterületek jobb minőségűvé váltak a lecsapolási munkála- toknak köszönhetően. Vizet vezettek a kollektívbe a Borzik oldalából. Akinek az udvarán keresztülhaladtak a csövek, az is kapott a vezetékes vízből. „Azt dicsérni nem lehet. Nem volt jó menet, szegény asszonyoknak sokat kellett dolgozni” summázza az egyik adatközlő a kollektívben eltöltött éveket, amelyeknek „áldásos hatását” most is érzik a még mindig kevés nyugdíjat kapó egykori tagok. Időközben tovább, erőltetett menetben folyik a párttagok számának növelése, az effajta terv teljesítése: havonta legalább két új taggal kellett bővíteni a piros könyvvel rendelkezők sorát. „A levegőt is kanállal fogja kapni, ha nem áll be!” - emlékeznek vissza az akkori pártelnök meggyőző szövegére. De kecsegtettek szép szóval is, munkahellyel, előléptetésekkel stb. Sokan a munkahelyükről való „kirúgástól” tartva, mások a szorgalmazó személyét tisztelve lettek „színbéli párttagok”. A falu vezetőit, mint általában mindenhol, a párt nevezte ki, nagy- jából a „te leszel és kuss” alapon. Nem volt könnyű összeegyeztetniük a felső utasításokat a lakosság érdekeivel. Kötelezték őket, hogy az emberektől disznót, növendékállatot és egyebeket szerződjenek. Kit, amivel tudtak, azzal szorítottak, hogy ezt teljesíteni tudják. Például: lakodalmakat nem tarthattak a kultúrotthonban, építkezési és javítási engedélyeket nem kaphattak addig, amíg nem szerződtek. A leszerződött állatokat nem mindig adták le.

Az építkezési engedélyeket is szűk- markúan mérték. Nem akárhová és nem akármit szabadott építeni, hanem a falu meghatározott és leszűkített területén belül csak bizonyos  típusú emeletes lakásokat. Ezt úgy próbálták kijátszani (a faluvezetők tanácsára), hogy csak egyszintes házat húztak fel a „most erre volt pénzünk, majd fogjuk folytatni” ígéretével. A központi pártterv a falvak terjeszkedésének megakadályozása volt. Kövekkel jelölték a falvak határát, számos lakás esett ezeken kívül. Ezek lebontásra ítéltettek volna. Polyánban a két faluvégén és a Kosztándiak körül voltak ezek a jelek. Az ekkoriban készült, a jövőbeni falut ábrá- zoló falutérképen alig lehet ráismerni Polyánra, a tömbházak (ezekbe óhajtották Bélafalvát és Kurtapatakot is beköltöztetni) és az egyéb új építmények sokaságától. Szerencsére mindezekből csak kettő, a főutcai négy- és az állomásutcai tizenkét lakrészes tömbház készült el szolgálati lakásnak, és még a közfürdő épült fel. Hiába érveltek a faluvezetők amellett, hogy Polyánnak nem közfürdőre van szüksége, muszáj volt a tervet végrehajtani. Az épületet nem szerelték fel, az évek során pék- ség, üzlet, bár működött benne. Ide helyezték el a két tömbház vízel­ látó berendezéseit is. A tömbházak lakrészeiért nem tolongtak a faluban dolgozó és ide ingázó értelmiségiek, pedig felsőbb, elvtársi utasításra be is kellett népesíteni azokat, ha másokkal nem, hát cigányokkal. Erre nem került sor ugyan, lassan-lassan a lakrészeket mind elfoglalták a faluban szolgálatot teljesítők és a helybeliek. Az elvtársi világ utolsó 15 évének karikatúrás emlékei a lőgyakorlatok. Színhelyük a Betegtavának nevezett dombos rész volt, ahol a haza fegyverrel való megvédésére készítették fel a környék dolgozó férfijait és a puskát addig soha nem is látott nőket. A párt „szívén viselte az érettségizők sorsát is”. A párttitkároknak minden év szeptember 20-ig jelenteniük kellett, hogy a júniusban érettségizők közül ki hol tanul tovább, vagy hol dolgozik, mert ha ne- tán valaki egyiket sem csinálja, kényszerítsék rá valamelyikre. A fogyasztási szövetkezet az 1939-40-es években alakul, amikor két lelkes falustárs, nyakába véve a falut, toborozta a tagokat. Sikerült is nekik jó néhány tagot összegyűjteniük, sőt eredményes munkájukért „fejtetvekben is részesültek”. Különben a fogyasztási szövetkezet „nem 28 Lénárt Piroska - Pál Adél volt rossz dolog”, szakosított üzletei több- és olcsóbb árut kínáltak, mint a megalakulásakor még létező magánboltok. Tagjai könnyebben jutottak hozzá az építkezési anyagokhoz, csempekályha-lapokhoz stb. Az is igaz viszont, hogy tojást, tyúkot kellett időnként leadniuk. A vezetők az ortodox egyháztól vették bérbe a faluban lakatlanul álló román papilak épületét (helyére a Domokos lakás épült) üzletnek és irodának. Abban az üzletben volt hosszú évekig boltos Winkler Ferenc és felesége, Erzsébet (Böske néni). A Polyán központjában levő, egykori Rózsa-piacnak nevezett téren üzletkomplexum épül, ebbe költözik fel az üzlet, és itt kap helyet a cukrászda, a kocsma, és a textil részleg. A bérelt épülethez két irodahelyiséget toldanak a bér fejében, 1973- ban azonban a polyáni szövetkezetet a bereckivel vonják össze, a központ Bereck lesz. Az irodák helyiségeit cukrászdává alakították. Néhány év múlva ismét megnyílnak a polyáni szövetkezetiroda ajtói. 1989 decemberében néhány ablakbehajításon, néhány „kommunista” kertfeliraton és az iskolánál levő Ceauşescu képek összetörésén kívül különösebb konfliktus nem történt. Az MTSZ épp oly gyorsan bomlott fel, amilyen gyorsan alakult. A földeket a gazdalajstrom nyilvántartásai és a belépési nyilatkozatok szerint mérte vissza a földosztó bizottság. Azok, akik a kollektívbe való belépéskor tett belépési nyilatkozataikban eltagadtak a földterületeikből, kevesebbet kaptak vissza, mint amennyivel valamikor rendelkeztek. Szétosztották az állatokat is. Az MTSZ tulajdonát képező épületek, teherautók, traktorok árverezés útján való értékesítése kisebb-nagyobb konfliktusokkal járt, mert ugyanarra az „árura” több vásárló is akadt. Részvénytársaság alakult a gépállomás rendezésére. Ma fedetlen, szétrombolt istállók társaságában működik egy asztalosműhely. Az 1989-es fordulat után francia- és magyarországi községek nyúj- tottak testvérkezet a falunak. Az első a franciaországi La Vale telepü- lés volt, amelyet a magyarországi Kerecsend és Szabadkígyós követett.

Sajnos, az évekig tartó kapcsolatok megszűntek. 2007-től a Budapesttől 30 km-re fekvő Pilisszentkereszt az egyetlen és hivatalos testvérfaluja Kézdiszentkeresztnek. A demokrácia éveiben sok olyan tervet szőttek a falu fejlődését illető- en (víz- és gázvezetés, kanalizálás stb.), amelyeket nem sikerült megva- lósítani máig sem. Látványosabb eredmények az építkezés és az épület- átalakítások terén születtek. Ezek eredményeként készült el az új óvoda, alakult át gyökeresen a régi közfürdő épülete és a régi klubhelyiség. A falu vezetői a kommunizmus éveiben: Fekete József, Török János, Kosztándi Imre, Tuzson Pál, Kovács Zoltán, Baricz Lajos, Róth Pál, Kosztándi Géza, Krassovszki Emil. A demokrácia hajnalán Winkler Imre intézte a község ügyeit. Választott polgármesterek: László Béla, Csavar Károly Attila, és a jelenlegi polgármesterasszony, Jakab Edit. László Béla - hozzáértésének köszönhetően - nem csak polgármesterként, hanem az MTSZ- és a Fogyaszási Szövetkezet elnökeként is hosszú évekig tevékenykedett.




Creative Web Solutions
All Rights Reserved

 

Partnerünk: erdely.ma