A kezdetektől 89-ig

Forrás: A KÉZDISZENTKERESZTI ISKOLA TÖRTÉNETE
Szerző: Gábor Judit tanítónő

„Az iskola hivatott a templom mellett arra, hogy szilárd jellemre neveljen és erősítse az új nemzedéket.”
Elekes István, kantai főesperes (1804–1873).

Az oktatás kezdeteit Polyánban valamikorra a XVII. század végére tehetjük. Ez az időszak azonban igazából nem kedvezett az iskolaalapításnak, hiszen a török Porta, valamintag a Habsburgok karmai között vergődő országrészben, a hányatott sorsú Erdélyben alig adatik lehetőség kultúráról, nevelésről még csak álmodni is. A Tündérország ekkoriban veszti el egykori tündérkertjét; rohamos gazdasági hanyatlás, elszegényedés, katonai összecsapások, növekvő adók álltak a fejlődés útjában, és a gazdasági, politikai romlással párhuzamosan az ország művelődési élete is hatalmas károkat szenvedett.

A protestantizmus térhódítása után a katolikus oktatás jobbára a jezsuiták és a ferencesek kezében volt. Az esztelneki születésű Nagy Mózes, akit Bécsben szenteltek pappá, 1680-ban, szülőfalujába hazatérve iskolát alapított. Nagy Mózes világosan látta, hogy az iskola alapítása szellemi erőt, biztonságot és egyben megmaradást is jelent. A polyáni iskola fejlődésére nagy hatással volt az esztelneki iskola oktató-nevelő tevékenysége. Ekkoriban az iskolában írást, olvasást, számolást és vallásos énekeket, imákat tanultak a gyermekek. A kántor egyben iskolamester és harangozó is volt, és a tanítás is a kántortanító, valamint a segédtanító lakásán történt. Ebben az időben tehát az oktatás egyben mély vallásos nevelést is biztosított, ekkor alakult ki a római katolikus felekezeti iskola.

A polyáni oktatás valódi kezdeteiről, az akkori iskoláról azonban,adatok hiányában, nagyon keveset tudunk. Amiről tudomásunk van ebből a korszakból, hogy egy Lukács Albert nevű tanító 1729 körül, Boldizsár András segédtanító pedig 1780-tól 1810-ig végezte teendőit itt, a faluban. A falu szülötte volt még ez időből Bíró György (1709–1785), jezsuita tanár, több jezsuita kollégium igazgatója, egyházi író, aki szülőfalujában kezdte a tanulmányait, majd 18 éves korában lépett be a jezsuita rendbe. A teológiát Nagyszombaton végezte, szünidőkben pedig itthon tanította a falu gyermekeit. Főnöke és neves pedagógusa volt az ungvári, nagyszombati és a kolozsvári növendékeknek. Számos pedagógiai munkája látott napvilágot.

A falu, életének egyik nagy tragédiáját 1822. október 6-án élte át, amikor rövid két óra alatt nagyon sok lakás, mellék- és gazdasági épület lett a tűz martalékává, és leégett a templom is. Az írásbeli emlékek, anyakönyvek, iratok megsemmisültek. Így a XVII. század oktatására vonatkozó adatok, iratok, dokumentumok hiányában szinte lehetetlen a kezdeti időszak felidézése.

Kerezsi András néprajzkutató feljegyzéseiből tudjuk, hogy ezekben az időkben a tanítás Márton napján, november 11-én kezdődött és Gergely napján, március 12-én ért véget, amikor a tanulók záróvizsgát tettek. Ezen a napon a tanítók templomba vezették a gyerekeket, ahol hálaadással egybekötött istentiszteleten vettek részt. A gyermekek, szüleik és tanítóik előtt, versekkel és a tanultak bemutatásával búcsúztak az iskolától. Ennek bizonyítékaként áll itt a következő versike:

„A fagyos tél zordon napjai enyésznek,
Iskolától a tanulók búcsút vesznek.
Régi szokás szerint Szent Gergely napja 
Volt erre jelölve, mint egzamen napja."

 

A segédtanítókat nem az egyházközség választotta, hanem a Korona Gyűlés határozata értelmében a főesperes évenként, Szent Györgynapkor nevezte ki őket. A tanító munkájáért természetbeni fizetséget kapott: 20 kalangya ősz-, és 18 kalangya tavaszbúzát. Tandíjat a gyermekek sohasem fizettek.

A Gergely-napi tanítás-befejezés és az ezzel járó szokások 1893-ban véget értek, azonban ennek emlékeként hosszú ideig, az 1970-es évek derekáig fennmaradt az a szokás, hogy Gergely napján a tanulók megajándékozták tanítóikat 1-2 tojással.

A XIX. század elején két tanító oktatta a gyerekeket az iskolában: a kántortanító a fiúkat, a segédtanító pedig a lányokat. Tanítók voltak: Szölőssy Mihály, Veress Mihály segédtanító, a bélafalvi Nagy István, aki a kantai gimnáziumban végezte tanulmányait, Pál Antal, Péterfi Lőrinc, Gál Antal.

1868-ban jelent meg a népoktatási törvény, melynek értelmében ugyan megmaradt az egyházak iskolaalapítási joga, de számos iskola semlegessé vált, azaz kikerült az egyház irányítása alól. A „tanítói állomások betöltése” a tanfelügyelői teendők közé tarozott. Ugyancsak ez a törvény mondja ki, hogy egy tanító 80 gyereknél többet nem taníthat. Az 1800-as évek második felében Háromszék vármegye Tanítótestületének elnöke Vajna Sándor volt, őt követte Vajna Károly. Kézdiszentkereszten az iskola továbbra is a római katolikus egyház intézményeként működött.

1879-től Bots Dénes tanító munkálkodott a faluban, aki a helyi temetőben nyugszik. Őt követte Gáspár János, szintén helyi születésű kántortanító, aki 1924-ben halt meg. 1893-tól 1928-ig Kerezsi Albert mint felekezeti tanító oktatott a faluban. Az iskola épülete kezdetben a kántortanító és a segédtanító lakása volt, később, az 1872-es években építettek két tantermes iskolát és kántori lakást a mai paplak és az iskola határán levő területre. Részben osztott osztályokban történt a tanítás, azaz különböző életkorú és képességű gyerekek ugyanazon tanító irányításával tanultak. 1900-ban került az iskolához Kis Zentai Izabella tanítónő Újvidékről, akinek a férje Király Sándor jegyző volt.

Az 1900-as évek elején az iskola I–VI. osztályokkal és három tanerővel működött: Gáspár János, Király Sándorné Kis Zentai Izabella, valamint Kerezsi Albert tanítókkal. A tanítás két helyszínen folyt: a kántori lakásban és a mai Polgármesteri Hivatal udvarán levő, különálló épületben (ma gyűlésterem), amely az 1800-as évek derekán osztrák helyőrségi istálló volt. Az intézmény igazgatója 1885-től 1900-ig Fejér Endre plébános, majd 1901-től Bagoly Mihály plébános volt. Az iskola hivatalos elnevezése ekkor: Kézdi-polyáni római katolikus elemi népiskola. Órarendjében a következő tantárgyak szerepeltek: hit- és erkölcstan, beszéd- és értelemgyakorlatok, olvasás, írás, magyar nyelvtan, szám- és mértan, földrajz, történelem és alkotmánytan, polgári jogok és kötelességek, természetrajz, természet- és vegytan, éneklés, rajzolás, szépírás, testgyakorlás, gazdasági és kertészeti gyakorlatok. A tanulók ismereteinek, tudásának értékelésére a kitűnő, jeles, jó, elégséges és elégtelen minősítéseket használták. Külön minősítést nyert a tanuló magaviselete és szorgalma.

A tanköteles gyermekek száma a községben 323, ebből körülbelül 200 látogatta az iskolát. Sokan a ruhahiány, mások a mezőgazdasági munkák miatt hiányoztak vagy maradtak ki az iskolából, hisz a szülőknek segíteni kellett az őszi és tavaszi munkálatok elvégzésében. Ennek bizonyítékaként hozom fel a tanítónő, Király Sándorné bejegyzését az 1908–1909-es tanév mulasztási naplójából, miszerint az egyik III. osztályos tanuló: „Húsvét óta a juhokkal jár. Plébános úr engedelmével.” Kerezsi Albert tanító által készített órarend az 1907–1908-as tanévben, a IV–VI. osztályok számára. Egy-két év iskolába járás után gyakran megtörtént, hogy a szülők úgy döntöttek: nem küldik többé iskolába gyermeküket, hisz már megtanulta a nevét leírni, azaz alá tudott írni, nem kell keresztet húznia. Általában az a gyermek végezhetett el több osztályt, aki egyébként nem lett volna alkalmas kemény fizikai munkára.

Ha a XX. század erdélyi/székelyföldi magyar oktatásának történetét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy már Trianon után (1920) a román állam ölébe hullott a magyar oktatás teljes intézményrendszere. Átvették az összes állami iskoláinkat, még az egyház épületeit is, melyekben állami iskolák működtek, és alattomosan, lépésről lépésre haladva, alig több, mint egy évtized szívósan célratörő munkájával teljesen kiirtották a magyar nyelvet az állami tanodákból.

És hogy mégis vannak még iskoláink? És mégis van Erdélyben, van a Székelyföldön magyar nyelvű oktatás? Ez részben a „gonoszság erőivel” szembeni meg nem szűnő harcnak, részben pedig a hatalom kényszerű meghátrálásának, húzd meg, ereszd meg politikájának eredménye.

Az „állandóan támadott” egyházi iskolák ideig-óráig mentették, menthették a helyzetet. De csak ideig-óráig, mert vagy a gyülekezetek szegénysége miatt (az államtól semmi támogatást nem kapva, a nép tartotta fenn ezeket, fizette a tanítókat, ameddig bírta) zárták be rendre kapuikat, vagy az állam, az oktatási minisztérium állandó sortüze, álnok akadékoskodásai eredményeképpen vonták meg tőlük a működési, illetve a „nyilvánossági” engedélyt.

1923-tól érvénybe lépett a közoktatási miniszter rendelete, amely előirányozta, hogy minden iskolában, még a felekezetiekben is, kötelező bevezetni a román nyelv tanítását. Ezen kívül a történelmet, földrajzot és az alkotmányt államnyelven kellett tanulniuk a gyermekeknek. A tanítóknak kötelezővé vált a román nyelvvizsga.

Így történt ez Kézdiszentkereszten is. Az iskolát 1924-ben államosították, s meghatározták, hogy a felekezeti iskolában csak egy tanerő maradhat, meghatározott létszámú osztállyal, az állami iskolában csak azok taníthattak, akik letették a román államnak az esküt. 1924-ben bevezették a román nyelv oktatását, az 1930-as években megjelentek a román anyanyelvű tanerők is. Az iskolában kötelezték a magyar anyanyelvű tanítókat, hogy még szünetben is románul beszéljenek a magyar gyermekekkel. A beírási naplóba a gyermekek és szüleik keresztnevét románosítva írták be. Így lett aztán Boldizsárból Baltazar, Árpádból Arcadiu, Gyárfásból Ghervaziu, Gézából Gheiza, Dezsőből Dezideriu, Zsuzsannából Susana, Katalinból Ecaterina, Ilonából Elena, stb.

1925-ben Király Ferenc kántortanító Nyárádköszvényesről hazakerült a szülőfalujába. A kántori lakásban lakott 1935-ig és – egyedüli tanerőként – ugyanitt, a felekezeti iskolában tanított 1947-ig, annak végérvényes beszüntetéséig. Ebben az utolsó tanévben 40 második osztályos gyermek, 21 fiú és 19 leány volt a tanítványa. Az

1924-es államosítás következtében szükség volt állami iskolaépületre. Erre a célra a mai Polgármesteri Hivatalnál levő, különálló épületben (ma gyűlésterem) működő felekezeti iskola osztálytermeit vették el, két tantermet rendeztek itt be. Az állami iskola tehát itt kezdte meg működését. Mivel nem volt elég hely, a tanulók számára magánlakásokat béreltek. Az Alszegen levő házban (ma Andor Domokos háza áll itt) két szoba az oktatás célját szolgálta. Iskola működött a mai kultúrház helyén álló Winkler-féle magánlakásban is.

A felekezeti iskola tehát továbbra is működött, de már csak egy osztállyal, a plébánia melletti épületben, amely az évek folyamán nagyon megrongálódott és szükségszerűvé vált az újjáépítése. 1935-ben Király Ferenc tanító a családjával magánlakásba költözött, és a régi épület helyére újat épített az egyházközség. Az építés körülményeiről beszámolt a Domus Historiae-ban Gáspár Béla akkori plébános, aki a falu szülötte volt, és Imecsfalváról hazakerülve, szülőfalujában teljesítette papi szolgálatát: „Az egy tanerős római katolikus

A római katolikus iskola

A római katolikus iskola

iskolaépületről a látogató állami inspektor 1935. szeptember 29-én egyháztanácsi és iskolaszéki gyűlésben beszéd keretén belül mutat rá a római katolikus iskola fennmaradásának a fontosságára és kéri annak kimondását, illetőleg elhatározását, hogy új római katolikus iskola építendő, mely a követelményeknek az állam szempontjából is minden tekintetben megfeleljen. Megalakult az építtető bizottság. A hívek áldozatkészségéből óhajtjuk felépíteni az iskolát, egyelőre önkéntes adományokból. A falut több részre osztva az egyháztanácsosok minden házat fölkeresnek és följegyzik az építésre fölajánlott és kifizetett összeget. Majd megindulnak a fának a Súgó nevű erdőből való leszállítási munkálatai. Ifjak és öregek egyaránt, éjjel 11 órakor indulnak hideg novemberi havas-esős időben, csoportokban az erdőre, ahonnan csak másnap, késő este érkeznek vissza agyonfázva, fáradtan. Csak lelkükben van meleg, ég a római katolikus iskolának lángoló szeretettüze. Több mint 60 szekér épületfát fuvaroztak le. Közben kiadatott az épület alapépítményének a munkálata, melyet Varga Lázár kőműves vállalt 4000 lejért, az ácsmunkálatokat Fekete Lázárnak adta ki az egyháztanács 15700 lejért, az asztalosmunkát, a több ajánlatot tevők közül Török Lukács kapta meg 22000 lejért, a belső és külső kőműves munkálatokat Bartos Ferenc vállalta négyzetméterenként 14 lejben. Még a tél teljes beállta előtt a római katolikus iskola piros cserépöltözetben ékeskedik. 1936. tavaszán a belső falak vakolásán dolgoznak a kőművesek, majd az asztalosok a nyár folyamán az ajtókat és ablakokat helyezik el. Kézdiszentlélekről kölcsönben iskolai padokat kértünk, amelyeket kijavítottunk, lefestettünk. A falra különböző képeket helyeztek el,  egelső helyen az Úr Jézus Krisztus keresztje, majd a Boldogságos Szűz Mária kép, király kép és más történelmi képek. Legyen hála az Istennek, és áldás szálljon a jó adakozó lelkekre. A minisztériumtól kiküldött bizottság az iskolát felülvizsgálta és azt minden tekintetben megfelelőnek találta.”

 

 

Tanulók 1932-ben

Tanulók 1932-ben

Az állami iskolában sok nehézség adódott az épülethiány miatt, egyre nagyobb volt az igény egy korszerű iskola építésére, ahol megfelelő körülmények között folyhat az oktató-nevelő munka. A római katolikus iskola 1934-ben kezdtek hozzá a jelenlegi iskola építéséhez. A falu lakossága lelkesen támogatta az építkezést. Az új iskola a templom közelében levő üres telken kapott helyet, a Döngő-kertben. A köztudatban fennmaradtak szerint Döngő Ádám kézdiszentkereszti lakos Mikes grófnak egyik zsellére volt. Hűséges szolgálataiért a gróf neki adományozta ezt a kertet, ő pedig – gyermektelen ember lévén – a falunak adta, hogy helyet kapjon rajta az iskola. Az utókor kegyelettel emlékezik rá. Az építkezést a fiatalon idekerült Tamás Rezső tanító irányította, aki szívügyének tekintette az iskola építését, nagyon sokat dolgozott. Rohamos tüdőgyulladásban halt meg 1935-ben. Az építkezést felesége, Tamásné Kerezsi Mária tanítónő folytatta. Helyi mesteremberek végezték a munkát: Laub Lajos, Papp Dezső kőfaragók, Fekete Lázár, Fekete Gyula, Fekete József ácsok. Az épület átadására 1936 őszén került sor.

 

 

Az iskola építése 1934-ben

Az iskola építése 1934-ben

1940–1942-ben építették az iskola jobb szárnyát, ebből 2 tantermet óvodai célra. 1940-től 1944-ig Erős Márton volt az iskolaigazgató, 1944–1948 között Szinte Zoltán, 1948–1949-ben György Aladár, 1949–1950-ben Szabó Lajos, majd 1950-től 1979-ig Kerezsi András, magyar történelem szakos tanár, helytörténetíró, néprajzkutató.

 

1948-ban életbe lépett a Román Népköztársaság közoktatási törvénye, amely súlyosan érintette a felekezeti iskolákat. Országszerte a gyulafehérvári egyházmegye iskoláinak több mint 80%-át megszüntették, azaz állami tulajdonba helyezték át. Kézdiszentkereszten az új tanügyi reform nyomán megszűnt az addig is megszabott létszámmal működő felekezeti iskola, és létrejött az egységes állami iskola I–VII. osztállyal.

Az oktatás további korszerűsítése végett szükségessé vált bővíteni az iskolát. Az 1970-es évek végén épült fel a mai négy tantermes és tornatermes épület, majd később a melléképületek is. A munkálatokat Kerezsi András iskolaigazgató vezette. Az anyagi alap megteremtése sok nehézséget okozott. Önkéntes hozzájárulásokból, a megyétől kapott pénzalapból és rengeteg közmunkából építették fel. A munkálatokat polyáni mesteremberek végezték: Fekete András, Fekete István, Csutak István.

Később villanyt vezettek az új épületbe, parkettáztak, laboratóriumokat létesítettek és iskolai könyvtárat alapítottak. Ekkor már I–VIII. osztállyal és két óvodai csoporttal működött az intézmény.

Kerezsi András igazgató, a falu szülötte, pedagógus-családból származott. Édesapja, Kerezsi Albert tanító, a XX. század elején tanított a kézdiszentkereszti felekezeti iskolában. Ebből a családból kilencen választották a pedagógiai pályát. Mint magyar szakos tanár felismerte a néphagyományok és a népköltészet feltárása terén levő hiányosságokat. A népi hagyományok, a népköltészet feltárását, gyűjtését elsőrendű feladatának tekintette. A gyűjtőmunkába bevonta az iskola tanulóit, a felnőtt ifjúságot. A falu idős embereit kérdezgette, meséltette, énekeltette.  Gazdag gyűjteményt sikerült létrehoznia, melyben számos szólás, közmondás, mondóka, játék, népmese, ballada, fonó-, lakodalmi- és arató szokás, pásztor- és katonadal kapott helyet. Ez a munka nem volt öncélú, hisz nagyszabású rendezvényeken, a falu apraját-nagyját bevonva elevenítették fel az aratási, lakodalmi, menyasszony-búcsúztatási szokásokat. Színre vitték a Bárányka című helyi balladát. Munkája során támogatója, segítőtársa volt felesége, Kerezsi (szül. Varga) Márta tanítónő, aki 1954–1979 között szintén a kézdiszentkereszti iskolában dolgozott, orosz nyelvet és ének-zenét tanított.

 

A Ludas Matyi Bábszínház

A Ludas Matyi Bábszínház

Az oktató-nevelő munka másik színfoltja volt ebben az időben a bábozás. Az 1950-es évek elején a nevelőközösséget sokat foglalkoztatta a beiskolázás, a pontos iskolalátogatás, a fegyelem, a tanulmányi színvonal emelése. 1954-ben, Nagy Éva tanárnő javaslatára, Kerezsi András igazgató irányítása mellett született meg a „Ludas Matyi” bábszínház, amely nemcsak a tanulók és a szülők rokonszenvét nyerte el rövid idő alatt, hanem – országos turnéi során – szakmai berkekben is elismerésre tett szert. 1958 -ban, Bukarestben A szófogadatlan kiskakas című bábjátékkal országos II. helyezést ért el a csapat, ezüstérmesek lettek. Ezután, túlnőve az iskolai keretet, az újonnan megnyílt kultúrotthon színpadán működött tovább a bábszínház most már nem csak pedagógusokból álló csapata. Kerezsi András nyugdíjba vonulásával (1979) megszűnt a bábszínház Polyánban. Az

 

1977–1980 közötti időszakban, látogatás nélküli formában, megtörtént a felnőttek felzárkóztatása az V–VIII. osztályokba.

Romániában, 1949-ben (akárcsak Európa többi kommunista országában a II. világháború után) megalakult a „Románia pionírjai” nevű, tömegszervezetként tevékenykedő kommunista gyermekszervezet, A „Ludas Matyi” bábszínház, amely a nevelési alapelveit, szervezési kereteit, gyakorlati pedagógiai megoldásait a korábban már beszüntetett cserkészmozgalomtól vette át, ideológiája és jelképei természetesen megegyeztek a kommunista párt ideológiájával és szimbolikájával.

A pionírok ott voltak az iparosítás eseményeinél, a kollektivizálásnál, a mezőgazdaság államosításának szomorú valóságánál; krumplit szedtek, hulladékot, gyógynövényt gyűjtöttek, selyemhernyót tenyésztettek.

Senki nem vitatja, hogy különösen a kezdeti időszakban, amikor az új szervezet, felnőtt testvérintézményeivel együtt, a jól megtervezett propaganda álcája mögé bújva, a demokrácia, az egyenlőség, a szabadság, a testvériség jegyében mindenki majdani jobb életét ígérte, valóban lehetőséget kínált egyfajta önnevelés megvalósítására. Ám a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A kezdeti, valóban fiatalos és lendületes, önszerveződési elemeket is tartalmazó, korábban az ilyesmit nem ismerő fiatalok ezreit lelkesítő mozgalom csakhamar azzá vált, ami lényege szerint volt, agymosó intézménnyé. Ez helyenként, például Romániában is az egész fiatalságot ki akarta sajátítani céljainak, ideológiájának, hiszen már az óvodában kötelezően besorolták a gyereket a Haza sólymai nevű szervezetbe, majd ennek munkáját folytatta a Pionírszervezet, aztán következett a KISZ, és így tovább. Ez azonban már nemcsak szabadidős és nevelő tevékenység volt, hanem ideológiai nevelés, amelynek a célja az volt, hogy egyszer s mindenkorra beépítse a gyermek, a fiatal tudatába, hogy egyetlen haladó erő van, ez pedig a munkásosztállyal szövetkezett parasztság, amelyet forradalmi élcsapata, a kommunista párt vezet.

Ez a jelenség nem kerülte el a kézdiszentkereszti iskolát sem. Itt az első pionírokat az 1950–51-es Pionírok tanévben avatták fel. Nehéz időszak volt tanárnak, diáknak egyaránt. A tanulók minden ősszel részt vettek a kollektív gazdaság krumpliszedésében, az aratáskor elmaradt gabonakalászok begyűjtésében. A tevékenységi terv teljesítése érdekében otthonról vittek az iskolába befőttesüveget, papírt, ócskavasat, rongyot, gyűjtötték a csipkebogyót, tenyésztették a selyemhernyót. Kötelező vasárnapi tevékenységeken vettek részt, megtanulták a pionírfogadalmat, az egység-összejövetel ceremoniális szövegét, amelyet a ’80-as évek végén már csak románul mondhattak el. Az akkori pedagógusok igyekeztek ezt a szervezési keretet (amennyiben lehetett) a tanulók javára kihasználni, keresték a nevelési lehetőségeket. Az 1970-es években, az iskolában megalakult az „Ikarusz”-klub, amelynek keretén belül néprajz-, technika-, matematika- és énekkör működött, a szomszédos települések (Szentlélek, Esztelnek, Almás) iskoláival közös tevékenységeket szervezve. Nagyon sok gyermek beiratkozott, jelvényük volt, jó hangulatban folyt a közös tanulás, a kutató, felfedező, alkotó munka. A pionírélet szerves része volt, hogy a tanulók vetélkedőkön, tantárgyversenyeken, sportrendezvényeken és sportversenyeken vettek részt, táborokba mentek, a „Megéneklünk Románia” verseny keretén belül színvonalas előadásokat tartottak, évről évre sikeres tornaünnepélyekkel szerepeltek. Hazánkban, a magát szocialista országnak nevező, egypártrendszerű totalitárius államban, egészen annak bukásáig (1989-ig) maradt fenn a Pionírszervezet.

Az 1970-es években az oktatás keretén belül nagy hangsúlyt kapott a műhely-, valamint a mezőgazdasági munka. Az iskola 4 varrógéppel rendelkezett és a heti 1 műhelyóra alkalmával a lányok varrni tanultak, szabásmintákat készítettek. Kötényt varrtak, saját részükre, és sajtos, ordás tarisznyákat a kollektívgazdaság megrendelésére, amelynek ára az iskola anyagi alapját gazdagította. Az iskola mellett levő kísérleti kertben különféle zöldségeket termeltek a tanulók, mezőgazdasági órákon a növénytermesztés fortélyaival ismerkedtek. Minden osztály a saját kis kertjében dolgozott, munkája eredményével büszkélkedhetett.

1979-tól 1989-ig az iskola irányítását Szalad Árpád, magyar szakos tanár vette át. Ebben az időszakban (1983-tól 1990-ig) a kézdiszent kereszti iskola már I–X. osztállyal működött. Folytatódott az iskola modernizálása: vizet vezettek, elkészült az iskola polyáni homokkőből faragott kapuja, amely Papp Sándor helyi kőfaragó munkája. A kommunizmus elrománosító politikájának eredményeként 1985- ben ismét (akárcsak az 1930-as években) megjelentek az iskolában a román anyanyelvű tanárok, akik kémiát (Sulimovski Ionela), biológiát (Iancu Emilia), román nyelvet (Oprea Maria), valamint matematikát (Nedea Viorica) tanítottak a magyar anyanyelvű gyermekeknek.

1989-től haláláig, 2001-ig Lukács-Bartha Edit testnevelő szakos tanár volt az intézmény vezetője.

Mielőtt áttérnénk az iskola rendszerváltás utáni időszakának ismertetésére, meg kell említenünk azoknak a pedagógusoknak a nevét, akik a XX. század második felében hosszú évekig, évtizedekig a kézdiszentkereszti iskolában tanítottak. Szép, tartalmas, elhivatottsággal, kitartással, sikerrel és kudarccal egyaránt tűzdelt, de legfőképpen szeretettel tele életpályák ezek, hisz minden tanító, tanár minta, modell a jövő nemzedék számára. Példát ad, jellemet formál munkája, tudása, tenni akarása révén. A XX. század második felében a kézdiszentkereszti iskola tanítói, tanárai voltak: Kerezsi András, Kerezsi Márta, Tamás (Kerezsi) Mária, Baka (Kese) Borbála, Baka László, Bács Pál, Bács Piroska, Dénes Márta, Pánti Erzsébet, Garai Sándor, Kovács B. Ilona, Szabó Katalin, Kiss Gyula, Tuzson (Hajkő) Rozália, Kicsi András, Szász Károly, Juga Mária, Fekete (Csüdör) Olga, Szőcs Teréz, Mike Klára, Tamás Ilona, Papp Juliánna, Gáspár Rozália, Palkó Emma, Varga Lajos, Varga Karolina, Finta Ferenc, Finta Éva, Kovács (Váncsa) Ilona, Rancz Lajos, Balogh Kálmán, Balogh Hajnal, Gyergyai Magdolna, Györkovács (Opra) Magdolna, Mágori Eugénia, Szalad Erzsébet, Szalad Árpád, Lukács-Bartha Edit, Kovács T. Ilona, Kerezsi Mária, Fekete Mária. Az itt felsorolt pedagógusok közül már nagyon sokan elhunytak, az élők közt vannak, akik elköltöztek a faluból és vannak, akik nyugdíjasként még mindig közöttünk élnek, akikre mi, mai pedagógusok mindig számíthatunk, mert a kollégák, a barátok, a volt tanítványok nem felejtenek, mert ezután is tanító marad a tanító és tanár marad a tanár.

 




Creative Web Solutions
All Rights Reserved

 

Partnerünk: erdely.ma